Ahogy közeledik az ünnep, készülnek a sütemények, eszembe jutnak régi karácsonyi emlékek. Amikor kisgyerekek voltunk, nagyon sok anyuka még "háztartásbeli" volt. Ezt úgy jelölték az iskolában az osztálynaplóban, hogy foglalkozása HTB. Még nem voltak gépesítve a háztartások. Mosni kézzel kellett, jó esetben volt otthon jégszekrény. Meghatározott napokon jött a jeges, és mentek le az asszonyok egy nagy darab jégért. Fűtés cserépkályhában, szénnel, még én is mentem néha a szomszéd utcába egy szeneskannával tüzelőért. Tejeskannában hoztuk a kimért tejet, ünnep előtt sorban kellett állni a pékségnél a friss forró kenyérért, kalácsért. Élő csirke várta sorsa beteljesülését a kisládában, hogy Karácsony este friss rántott csirkét ehessünk. Édesanyánk hajnalban sütötte a beiglit, hogy mire felkelünk készen legyen. Délután apu sétálni vitt bennünket, mire hazaértünk megjött a Jézuska. A fa csúcsán egy olyan dísz volt, amin volt egy kis bemélyedés, mint egy szem. Erre mondták a szüleink, ez ott Jézus szeme, ott figyel bennünket, jól viselkedünk-e. Mindig voltak ajándékok a fa alatt, nem sok, de olyan aminek örültünk. Utána jött a finom vacsora, volt olyan időszak, amikor a nővéremmel és szüleinkkel majdnem eltüntettünk két egész rántott csirkét. Anyu szinte egész nap a konyhában, sütött-főzött-mosogatott. Apué volt a hálásabb feladat, ő játszott velünk vacsora után. Társasoztunk, közben fogyott szépen a diós-mákos beigli. Nem volt tévé, csak egy rádió, így együtt voltunk, egymással foglalkoztunk. Másnap ha volt hó szánkózni mentünk, kiéhezve, kipirultan estünk haza. Ha néha belegondolok megsajdul a szívem. Akkor még együtt voltak a családok, minden nehézség ellenére szép és boldog napokat étünk át. Nem tévére meredtünk, nem vonultunk el a számítógépünk elé, tudtunk beszélgetni, együtt nevetni, egymást szeretni. Nagyon hiányzik.